Az idő múlik: akkor is, ha tartalmas, tevékeny az életünk, akkor is, ha üresjáratban, semmittevésben töltjük el. Bár Einstein szerint relatív, mi, emberek, csak azt vesszük észre, hogy ráncosabb a szemünk környéke, testünk, arcunk megváltozik, a gravitáció húzza lefele a bőrünket, csontjainkat, görnyed a hátunk.
Sic transit glória mundi – mondták az okos rómaiak, és mennyire jól látták. Cézár, Napóleon, Hitler: egykor a világot uralták, ma már csak a nevüket olvassuk – egyre ritkábban – a történelemkönyvekből. Akkor hát itt és most van még remény, teendő, cél. Minden jó és fontos, amit megteszek. Minden eltűnik a végtelen semmiben, amit elmulasztok. Bakancslisták, (must see), könyvek, amelyeket el szeretnék olvasni, filmek, amelyeket meg szeretnék nézni, emberek, akikkel szeretnék beszélni, élmények, érzések, amelyeket meg szeretnénk élni.
Aztán minden összekuszálódik, megzavarodik elménkben: a valóság és az álmok. Kiválasztani sem tudjuk mi az, ami valóban fontos, mire érdemes időt, energiát, figyelmet szentelni? Kinek a tanítását, példáját kövessük? Van-e rá minta, képlet, paradigma? Mostanában milliónyi írás jelenik meg életvezetésről, bölcsességek, iránymutatások. Mégis, maradunk elégedetlenek, vágyakozók, kételkedők. Hol van a hiba? A napokban hallgattam egy érdekes előadást, egy buddhista szerzetesnő beszélt a boldogságról. Mindaddig, amíg a boldogságunk más emberektől, tárgyaktól, körülményektől függ, bizonytalan, kiszámíthatatlan: boldog vagyok, mert szeret a párom. (Ha kiderül, hogy nem is igaz, vagy elhagy – már is boldogtalan leszek). Boldog vagyok, mert süt a nap. (Ha elkezd esni, máris oda a boldogság). Nem folytatom a felsorolás, mert értjük mindannyian. A tartós boldogság belülről fakad, nincs külső forrása.
És most jöhet, a mielőtt meghalok. Szeretnék minden nap mosolyogva ébredni és este hálával az ajkamon lefeküdni. Szeretnék énekelni és táncolni, akkor is, ha nincs rá semmi okom. Szeretnék örülni minden bimbózó virágnak, zümmögő méhecskének tavasszal, a meleg napsugárnak, a végtelen kék égnek nyáron, a hulló leveleknek és a ködös reggeleknek ősszel, a jégcsapoknak és a hóviharnak télen. Szeretnék mindenki szemében mélyen belenézni és elmondani, jó hogy ember vagy, jó, hogy ember vagyok: hibákkal és erényekkel, tehetséggel és ügyetlenkedéssel, szépséggel és rútsággal, jósággal és olykor gonoszsággal. Szeretném, ha a gyermekek, fiatalok megkapnák azt az esélyt, hogy éljenek, boldogok, boldogabbak legyenek nálunk. Szeretném, ha megmaradna nekik is csodálatos világunk. Szeretném átadni, továbbadni nekik mindazt, amit kaptam elődjeimtől, barátaimtól, ismerőseimtől; nemcsak tárgyakat, hanem tudást, ismeretet, tapasztalatot.
Mielőtt meghalok, szeretném minden percben elmondani, örülök, hogy élek, hogy ember lehetek, itt, most ebben a páratlan, parányi sarkában a végtelen világegyetemnek. Örülök, hogy kaptam lehetőséget és időt. És amíg még van, újra és újra hálát adni érte. Amíg meg nem halok. Ámen.
Fotó: pixabay
