„Nem kovácsolok elméletet, nem akarok senkit jó tanáccsal ellátni, és nincs szándékomban, hogy vitába bocsátkozzak. És mégis tudom, sokan vannak, akik vakon keresik az utat, és nem tudják, kiben bízzanak. Azt üzenem nekik, azoknak higgyenek, akik keresik az igazságot, és óvakodjanak azoktól, akik meglelték.” – André Gide
Nem értem az időt: most itt van, most már nincs. Nem értem a napot, még az imént világos volt, most már csak a lámpásnak köszönhetően látok. Nem értem az utat: megyek rajta, és ugyanoda érek, ahonnan indultam. Nem értem a testem, a sejtek milliárdjait, amelyek abból az anyagból lettek, amiből másvalaki, valami volt más időkben, most még én vagyok, aztán újra nem leszek. És nem értem a lelkemet, amely nincs, és mégis van.
Őszül, őszülök, itthon Erdélyben, és még sincs otthonom az őszben. Fázom, és melegem van egyszerre. Boldog is vagyok, meg szomorú is. Eltelt sok–sok év, és nem találom sem a mostani, sem a régi önmagamat. Nézem a házakat, a hegyeket, a fáradt, meggyötört tájat. Mennyi minden történt ebben az öttucatnyi esztendőben! Vittünk vörös zászlót, lengettünk nagy képeket, és zengtünk dicséretet a kondukátornak. Mintha örültünk volna. Aztán egyszercsak kivégezték, és annak is örültünk. Rokonok, barátok, szomszédok születtek, és meghaltak. Volt, hogy ugyanazt a nyelvet beszéltünk, volt, hogy másikat. Volt, hogy egyetértettünk, volt, hogy nem. Volt, hogy szerettük egymást, és persze, volt, hogy nem. Aztán, amikor kinyílt a nagyvilág, sokan elmentek közelebb vagy távolabb, óceánon is túl. Mert talán ilyenek is vagyunk: jól, jobban akarunk élni, mint előtte, jobban a rokonoknál, barátoknál, szomszédoknál. Akik elmentek, többnyire ott is maradtak.
Volt, hogy hittünk hazában, nemzetben, és volt, hogy már nem. Volt, hogy fontos volt, hogyan írják a nevünket, keresztnevünket. Most már nem számít. Egy név, egy ember, egy élet. Minden elmúlik, mint a nyár.
Voltak meleg nyarak, és hideg telek. Voltak hegyek és tengerek. Voltak versek és dalok: felejthetők és felejthetetlenek. Volt, hogy hittük Istent, volt, hogy kételkedtünk benne. Volt, hogy csak a pénznek hittünk. És volt, hogy csalódtunk.
Itthon, Erdélyben, vagy az egész világban, keressük azt a valamit, amit boldogságnak vélünk. És van, hogy megtaláljuk, és van, hogy nem. Vagy csak elveszítjük, eltűnik, mint a színek az őszi ködben.
Keresem még olykor a válaszokat. Ki? Hol? Mikor? Miért? És tudom, nem találom. Mert talán nincs is válasz. És pláne igazság. És igen. Tudom, hogy nem tudom…
