Ha az emberiség szabad, egyenlő és igazságos volna, nem lenne szüksége művészetre; minden egyensúlyban lehetne. Ám az egyensúlyából kiborult világunknak kell a fikció, az illúzió. Mindig, mindenütt. Így a művészet a maga naturalista vagy absztraktizáló eszközeivel kénytelen lecsupaszítani, vagy felcicomázni a valóságot, mert így láthatjuk meg a kivételes szépséget és a kivételes csúfságot is. A kiegyensúlyozatlanság végleteit.
A Temes megyei Mehala-t egykor németek, szerbek, románok lakták. Nem volt túl előkelő hely akkor sem, most sem. Aki szegény volt, az szegény is maradt, még akkor is, ha isteni tehetséggel született, akárcsak az az egyszerű lakatos fiú, aki ott, poros falujában, már gyermekként látta a valóság árnyékait, és igen nagy erővel és szenvedéllyel papírra rajzolta, vászonra festette azokat. Aztán az elfoglalt, nem mindig igazságos szerencse Istene, egyszercsak mégis észrevette, és elküldte tanulni Budapestre. Amikor a fény megjelenik, minden láthatóvá, világossá válik. A tehetség is. Az újszerű világlátás is. A szenvedély is. Jönnek a szerelmek, a barátok, a támogatók.
Hogy szép, avagy inkább csak lényegre törő az avantgárd, a kubizmus? Ízlés kérdése. Hogy miféle küldetése van a művésznek, amikor a rémséget, a fájdalmat, a szomorúságot érezteti a közönségével? Nem tudni. De nézzük, elmerengünk rajta, magunkon. Mert ebben a kiegyensúlyozatlan világban vágyunk a végletekre.
Fotó: AI generated
Amikor a szenvedély már túl forró, túl erős, túl harsány, elhomályosítja a tehetséget. Ez már végletből is túl sok. Így lesz az ünnepelt művészből renitens hazaáruló, a kiváltságos tehetségből börtöntöltelék. Elhagyják a barátok, szerelmek, elfogynak a támogatók. A régi lakatos fiúból újra lakatos fiú lesz.
Az utak olykor összetalálkoznak, olykor szétválnak. Olykor véget érnek.
Olykor még előkapják a művészt, mint nyuszit a kalapból, mert kapóra jön valami aktuális piramis-díszítésre a hatalmasoknak. Kell a végtelen képzelőerő, a végtelen teherbírás. Hisz mégiscsak egy lakatosfiú.
Igen. Az utak olykor összetalálkoznak, olykor szétválnak. Majd véget érnek.
Az érzések tompulnak, a barátság, szerelem feledésbe merül. Mert hogy is köttetne bármi az égben, ha csak egy poros kisfaluból indult az út?
Maradnak a képek, a falak, az árnyékok. A többi néma csend.
