Kútnak lenni volna jó
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.
Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat.
Kányádi Sándor
Román föld? Magyar föld? Szász föld? Nem, a föld föld, a hegy hegy, a tenger tenger. A határokat emberek találták ki, a nyelveket emberek alkották; a nemzetek közösségnek tűnő fikciók. Nem hiszek a hatalomban, nem hiszek a kizárólagosságban, nem hiszek a kirekesztésben. Csak az EMBERben, csak a természetben hiszek. Minden más felnőttek komoly(nak látszó) kitalációja, játéka. A virág, a madár, a lepke, a felhő, a folyó nem ismeri, nem tartja tiszteletben a határt. A fecske nem magyarul és nem is románul csivitel. Miért kezdem írásomat pont így? Ígérem, a végére elárulom az eszmefuttatás okát, de előtte jöjjön egy rövidke úti beszámoló, amelyet (az utazáson túlmutatóan) egy tudós tanár romániai „csángálásai”-ról szóló esszé ihletett. Ez utóbbi amolyan Baedekerhez hasonlóan átfogó, részletekre kitérő, alapos. Emez csak egy csendes sóhajtás, vagy inkább egy láthatatlan mosoly mindennek, ami lélekgyógyító, magasba-emelő.
Koltón, a Petőfi miatt híressé vált Teleki kastélynál járva, jutott eszembe egy mondat az említett esszéből, amelyet ezért újra megnéztem és a pontosság kedvéért most szó szerint idézek: „manapság szomorúan kopott, vízfoltos, csálé spalettás kastélyához egy felettébb göröngyös úton jutottunk…”
Nos, rájöttem, erre reflektálva, hogy egy örök igazság hatja át életünket, itt is. Minden, mindig változik: azóta az út sima aszfaltot kapott, jól járható. A kastélyt visszabontották a csupasz falakig, gyönyörűen felújították, nagyrészt európai uniós, kisebb részben román, illetve magyar támogatásból. Csodálatosan fehérlik a szemben lévő református templom, karcsú tornya körül a fecskék éppen készülődtek újabb hosszú útjukra, amikor arra jártunk. A somfa, ahol a költő halhatatlan verseit vetette papírra kiszáradt, elpusztult. Magjaiból viszont kinőtt egy új, amely csendesen, szépen, zölden cseperedik. Mert ilyen az élet. Jön egy szomorúnak tűnő mondat, de higgyék el, nem az. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt, semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt Petőfi korában. Sem a felújított kastély, sem a somfa, sem az asztal, ahol íródott a híres vers. Minden más lesz. Új, korszerű, szebb, de nem ugyanaz. Egy időre. Majd idővel ismét elromlik, el-, vagy lepusztul. És ez így van rendjén. A költő pedig csak maradjon ott, az ismeretlen sírjában, akárhol is van, hiszen már rég elporladt az az özvegyi fátyol. (Örök szerelem pedig talán nincs is, és ez is jó így…)
A második hely, amelyről szót ejtek, szintén kiemelt szerepet kapott abban a nagyszerű írásban. Románul nevezem meg, mert azt szeretem jobban: Barsana. Egy kicsiny máramarosi falú és egy női szerzetesi rend kolostora. Olyan hely, ahol élni és meghalni is jó lehet. Közel van a föld és az ég is. A domboldal, az erdő, a virágok és persze, a fatemplomok. Minden a teremtésről, a természetesről szól egyszerűen, de szépen. Még abban a kis imabarlangban is, ahol egyik oldalt az élőkért, a másikon a halottakért lehet imádkozni, gyertyát gyújtani. Mindig elvándorolok ide, ha tehetem. Ha nem, akkor lélekben. És, ha már halálról esett szó, következzék egy gondolat Szaploncáról. A szaploncai vidámtemető, igenis, vidám. Az ott élő – főleg – románok kerülhetnek oda, persze, haláluk után, de sokan már életükben kitalálják humoros, majdani sírfeliratukat, amelyek, igaz, olykor kissé bugyutának tűnhetnek. Mégis, miért jó és vidám? Mert nem a szomorúság, a halálfélelem, a szenvedés, a kilátástalanság hatja át, hanem a természetesség, a dolgok elfogadása. Lefordítva magyarra a román feliratok sokat veszítenek szellemességükből. Kedvencem – nagyjából – így hangzik: „Itt nyugszom én, és olvasod te, de jobb lenne, ha te nyugodnál itt, és én olvasnám”. Mert élni jó, meghalni viszont muszáj.
Az elmúlt időszakban többször jártam román vidéken is, ezért most következzék egy szösszenet (kissé túlzó kifejezéssel) a kelet Párizsának titulált Bukarestről. Szidott és magasztalt, lenézett és imádott. Nekem ez utóbbi. (Megjegyzem a tudós író is jó szóval illette.) Néhány évvel ezelőtt koncerten voltunk ott, mivel Bon Jovi már másodjára énekelt a román fővárosban. Éppen a Cseausescu által megrendelt Nép Háza előtt (ahol a nép ugyan sosem lakott); a hely mégis fantasztikus. Tágas, zöld, jó az akusztikája, akkor is, amikor Bon Jovi hangja már nem is a régi. A nem éppen németesen tiszta és rendezett utcákat nagyon is élvezem, számomra rendezetlenségükben is hangulatosak. Szeretem azt a lazaságot, amely átjárja ezt a várost. Bon Jovival, vagy nélküle.
Legvégén pedig essék szó a dobrudzsai Konstancáról, mert az eredeti írásban is megemlíttetik. Épül, szépül, fejlődik. Van szemét is, és van nagyon tiszta, rendezett, szinte nyugatias partszakasz. Szinte jelképnek számító kaszinója viszont romos volt sokáig, igaz sokan fényképezték így is, mert méltósága megmaradt. Azóta már felújították, ismét teljes pompájában látható). Tudom, elfogult, szubjektív kijelentés, hogy itt van a világ legszebb tengerpartja, de számomra ez akkor is így marad, ha mindenki megcáfolná, már csak azért is, mert ide jártam, járhattam gyermekként. Homok és mólók, sziklák, kagylók, napfelkelte. Igen, tudom, máshol is ugyanez van, mégis, ha tenger, nekem az mindig csak a Fekete.
Most pedig zárásként következzék egy kis személyes filozófia. Igazából nem is tudom, ki vagyok: magyarnak neveltek szüleim, de mindvégig román iskolába jártam. Erdélyben, ahova talán éppen azért születtünk, hogy valahol otthon lehessünk, a románok „bozgor”-nak, azaz hazátlannak neveznek. (Megjegyzem, román ember szájából ezt az ott leélt harminc év alatt jómagam soha nem hallottam). Szeretek angolul és franciául beszélni, mert mindegyiknek más a dallama, olyan szóárnyalatok vannak, amelyeket csak azon a nyelven lehet értelmezni. Dobrudzsában és Erdélyben kiegészítve Bánáttal, Partiummal, Háromszékkel, mindig is sokféle nemzetiségű, nyelvű ember élt együtt. Szomszédságban, barátságban, szerelemben. Mindaddig, amíg valaki nem mutatott rá arra, hogy a másik az ellenség, ez nem is nagyon zavarta őket. Aztán jött valaki, aki jól tudta a latin szólást: divide et impera. Látod, a románok elvették Erdélyt. Látod, a magyarok hortisták, revizionisták. A németek nácik, a törökök muzulmánok, a feketék emberevők. A mohamedánok veszélyesek, a migránsok terroristák. Nekem volt német, török, görög, vietnámi osztálytársam. És persze, sok-sok román. Barátok voltunk, együtt nőttünk fel, nem bántott soha, senki. Mindaddig, amíg Cseausescu a „nép legbölcsebb kondukátora”, a „legnagyszerűbb elvtárs” nem kezdte tudatosan rombolni a neki nem tetsző múltat, amíg nem éheztette „hőn szeretet” népét. Aztán mikor az a (hitvány?) pásztor megmutatta ki az ellenség, az emberek megértették, milyen jó is gyűlölni egymást…Nos akkor, sok-sok ijedt birkával együtt mi is elmenekültünk oda, ahol azt gondoltuk, saját fajtánk jobban befogad. Nem így lett, de ez egy másik írás témája.
Nos így, idősödve jobban értékelem azt, amit gyermekként kaptam attól a román világtól, amely állítólag gyűlölt engem, erdélyi magyart. És azt sem tapasztalom, amit egyesek állítanak, nevezetesen hogy ismét erősödik a magyarellenesség. Kedvesek a boltban az eladók, étteremben a pincérek, (pedig valószínű, hallják, hogy magyarul beszélünk egymás között). Szép napot kívánnak, nem küldenek el, Magyarországra. Bevallom, sokszor nehéz szívvel jövök vissza. Valahogy egyszerűbb, élhetőbb világot érzékelek ott; valahogy nagyobb a szimbiózis ember és természet között. Tudom, ha újra ott élnék, bizonyára tisztábban látnám az árnyoldalakat is. Mégis, amikor meglátom a hegyeket vagy a tengert, erősödik a vágy, hogy visszataláljak az otthonomhoz.
Mert bizony jól mondta az a néger Tamási Áron Ábeljének: azért születtünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne. Addig pedig jövök-megyek, akárcsak a harmat.
