Előfordul, hogy álmatlanul forgolódok éjszaka, az ágyon. Hangok, gondolatok zizegnek körülöttem, bennem. Hogy elűzzem őket, mondogatok magamnak, magamban – olykor pedig le is írom – egy-egy mesét, történetet. Most is ezt teszem, mesélek magamnak, amíg el nem alszom…. Három kis történetet foglalok össze egy csokorba a jóéjszaka előtt. Ki tudja, hátha mást is álomba ringat…
Rég elmúlt időkben, messze földön, ébredő fényekben, amikor még a természet gyermekei voltunk, amikor még jó volt a meleg és a hideg is, akkor történt, ami történt. Jó volt a napsütés és az eső is. Nem fájt, amikor feltörték a kövek a lábunkat, de fájt, ha elvesztettük a barátunkat. Együtt nevettünk, ha örültünk és együtt sírtunk, ha szomorú lett szívünk. Napfényben dolgoztunk és játszottunk, éjjel, álmunkban láttuk a csillagokat. Minden jó volt úgy, ahogy volt: mesémben újra megkeresem ezt a világot, mert tudom, hogy létezik.
Miért veszítettük el? A kívánságfa volt az oka mindennek. A távoli Indiában esett meg. Volt akkoriban egy ember, aki elindult megismerni a vidéket. Sok-sok gyaloglás után, fáradtan, megállt, és arra gondolt, jó lenne megpihenni valahol. Abban a momentumban észrevette, hogy nem messze van egy nagy, lombos fa, éppen alkalmas arra, hogy alatta kipihenje fáradalmait. Ahogy letette a fejét, rögvest álomba merült. Aludt is egy jót, majd, amikor felébredt, gyomra jelezni kezdte, hogy régen evett utoljára. Elképzelte, milyen ízletes gyümölcsöket, ételeket enne, ha lenne. Láss csodát, abban a pillanatban, minden, amit elképzelt, ott volt előtte. Neki is látott a lakomának, és jól is lakott a sok finomsággal. Ekkor az jutott eszébe, hogy inni is kellene valamit, és épp csak, hogy elképzelte a kellemes nedűt, már ott termett az is. Ivott, és elégedetten nézett körül. Már igen kényelmesen érezte magát, amikor egy újabb gondolat suhant át az agyán. Hogy termett itt minden, amit megálmodtam? Bizonyára szellemek tanyázhatnak errefelé – okoskodott. Ahogy kigondolta, máris szellemek vették körül. Istenem, remegett magában, ezek bántani fognak. Ez is megtörtént, azon módon elkezdték ütni-verni, kínozni. Még meg is ölnek – épp csak kiagyalta, és íme, be is következett. Nem tudta, honnan tudta volna szegény, hogy a kívánságfa alá telepedett, és minden, amit kigondolt valóra vált. Vagy talán csak az történt, mint mindig, hogy akár jót, akár rosszat gondolunk, olyanná válik a világ körülöttünk?
Második történet is a távoli keletre visz, gondolatban, a Ramayanába. Rama királyt elűzték, vagy csak egyszer megunta, és otthagyta királyságát. Miközben az erdőben élt magányosan, szegényesen, tudomására jutott, hogy feleségét, Sitát elrabolta Ravana, Lanka tízfejű királya. Rama hadsereget gyűjtött, és megtámadta Ravanát. A harcban le is vágta egyik fejét, de marad még kilenc. Ekkor rájött, hogy csak akkor tud megszabadulni tőle, ha mindet levágja. Meg is tette, és így Ravana meghalt. Rama viszont szomorú lett, és otthagyva mindenkit, elindult a hegyek felé. Testvére megkérdezte hová, és miért megy el? Megyek bűnhődni a Himalájára – válaszolt Rama. Miért kellene bűnhődnöd, hiszen elrabolta a feleségedet? – kérdi a testvér. Mert megöltem egy embert –válaszolta. Meg kellett volna hagynom egy fejét, azt, amely jó volt. De hiszen gonosz volt és kegyetlen. Igen, kilenc fej lehetett ilyen: gonosz, kegyetlen, kapzsi, önző, érzéketlen, öntelt, előítéletes, bosszúálló, elvetemült. De volt egy, amely jó volt és kedves. Azt meg kellett volna kímélnem – és ezzel elment a hegyre, örökre. Igen, mindenkinek van sok-sok feje ((abban az egyben). Bántó és kegyetlen, figyelmetlen és lenéző, önző és kirekesztő. De van egy, legalább egy, amely jó és kedves, elnéző és segítőkész. Ha azt az egyet nem vesszük észre (mielőtt a másik kilenc miatt elítéljük belső törvényszékünk szerint), mehetünk, mehetnénk a hegyre bűnhődni, ahogy Rama tette.
Gautama Siddhartháról, azaz Buddháról szól a harmadik történet. Miután megvilágosodott, kint ült egy mezőn, és hosszú ideje nem szólt senkihez. Sokan mentek hozzá tanácsot kérni, de ő nem reagált. Az ott élő emberek többsége nem hitt Istenbe, élte az életét, ahogy jónak tartotta. Látván nyugalmát valahogy beférkőzött a kétely a lelkükbe. Mi van, ha mégis van Isten? Mi lesz akkor velük? Odamentek ismét Buddhához nagy tömegben, és megkérdezték: Te, aki megvilágosodott vagy, mondd meg: van Isten? Nincs – felelte. Az emberek megnyugodva mentek haza, akkor nincs mitől tartani, minden jó, úgy, ahogy van – gondolták. Élt a városban egy nagyon becsületes, Istenben mélyen hívő ember. Őszinte volt és fedhetetlen, minden szabályt betartott, és nem lázadozott semmi nehézség miatt. Egyszer, mégis egy kósza gondolat kezdett motoszkálni az elméjében, talán még sincs Isten? Mindig lemondott minden örömről, lehetséges, hogy hiába tette? Gondolt egyet, elment ő is Buddhához. Mondd meg, van Isten? Van – mondta a bölcs. Az emberünk megbékélve ment vissza a városba, és tovább élte az addigi életét. Egyik tanítványa azonban – aki mindkét választ hallotta – megkérdezte: te olyan bölcs vagy, mégis, hogy lehet, hogy előbb azt válaszoltad, nincs Isten, majd azt, hogy van. Most akkor, mi az igazság? Mindenkinek az, amit el akar hinni – mondta Buddha és újra elmerült a végtelen csendbe.
Hogy miért forgolódom álmatlanul? Mert a kényelmet és félelmet is nyújtó kívánságfa, az elmém, olykor jó és kedves, máskor gonosz és kíméletlen, olykor a szép ábrándokat hiszem el, máskor a félelmek kerítenek hatalmukba. És hogy Buddha mit válaszolna nekem, azt nem írom most meg. Inkább kinézek az ablakon, és íme, nem álmomban, hanem az égen látom a csillagokat: éppen a Orionhoz fordultunk. Nézem, és lassan, lassacskán, bár sötét van, visszaérek a fénybe, amely oly szép, oly meleg. A végtelen térbe, a végtelen időbe.
