Ember tervez, Isten végez. Egy véletlenen múlott, hogy párommal, rokonainkkal elmentünk, elmehettünk vonatozni Felsővisón, az erdei kisvasúttal, azaz a máramarosi mocanitaval (ejtsd: mokanica). Nem tudom, hogy a szónak van-e köze a mokány kifejezéshez, de az biztos, hogy – bár kicsinek látszanak – jó, erős, és nem utolsó sorban eredeti gőzmozdonyok húzzák a szerelvényeket. Talán az is érdekes lehet, hogy nem szénnel, hanem fával működnek a gépek, tehát a mozdonyvezetők, vagy segítőjük nem szenet lapátol, hanem jó fát tesz a tűzre. Ugyanezen a vasúton még ma is szállítják a kitermelt fát: Romániában ez az utolsó olyan erdei vasút, amely aktív szerepet játszik az erdőgazdasági munkálatokban, azokat a szerelvényeket azonban dízel mozdonyok húzzák, így a (főleg) Resicabányán, az 50-es években gyártott kis gőzösök a látogatók kedvéért idézik fel a „mozdonyfüstös” időket.
Felsővisó a Keleti – Kárpátokban, közel az ukrán határhoz található, 105 kilométerre Nagybányától, 61 kilométerre Máramarosszigettől.
A vasutat a Vasér (Vaser) völgyében 1932-ben kezdték építeni német telepesek, már akkor is elsősorban a kitermelt faanyagot szállították innen a különböző településekre. 1930-ban viszont már elkészült a takaros állomás, amely akkor is, most is a vonatok irányítását szolgálja. A vasút teljes, használható hossza 42 kilométer, ebből viszont a turisták csak 21-en át élvezhetik a csodás tájat, és a zakatoló, füstölő kis „kávédarálót”. A sínek nyomtávolsága 760 milliméter, a pálya szintkülönbsége 500 méter, a szerelvények átlag sebessége 10 km/h. Persze, nem az a szédítő száguldás, de így meg lehet csodálni a kanyargó patakot, a sziklákat, a faházakat, az itt-ott legelésző birkákat, teheneket, az erdőket, a hegyeket.
A második világháborúban a vasút egy része megsemmisült a bombázások során, de lassan újra épült, majd igen szépen át is alakult egyfajta turista paradicsommá: takaros fa épületek, asztalok, kisebb múzeum, tiszta korszerű mosdók, szuvenír boltok. Nem csoda, hogy így szépül, hiszen egy svájci vállalkozó beleszeretett a völgybe, és megalapította a „Hilfe für die Wassertalbahn in Rumanien”, így 2004-ben elkezdődött a terület rehabilitációja.
A vasút mentén több állomás is van, ahol az utazók nem csak az erdei tiszta, vagy csak kissé füstös levegőt élvezhetik, hanem kapnak palacsintát, fánkot, kávét vagy teát. A végállomáson viszont kisebb lakoma várja az (éhes) oda érkezőket: frissen sült mititei (miccs), kolbász, rostonsült hús körettel, savanyúsággal, mustárral. No meg persze egy kis vidám máramarosi zenével, tánccal színesítve.
Visón nem a kényelemről, és nem a modern világról szól a vonatozás. De akkor miért is lett kedves ez a hely oly sokak számára? Mert összeköti az időt, a nyelveket, a népeket, a természetet és az emberi kreativitás, szorgalom, kitartás szálait egy színes csokorba. Aki teheti, látogasson el ide, bizonyára élvezni fogja. A kisvasút dolgozói így köszönnek el a látogatóktól: Va multamim! Mai haidati pa la noi! Ez az itteni nyelvjárás szerinti köszöntés magyarul így hangoznék: Köszönjük! Gyüjjenek még máskor is!
