Sudár, eget-simogató, napban-tündöklő, zöld élet. Oxigént ad, most is ezt lélegzem. És te is ezt lélegzed. Mondják, mondjuk az erdő a Föld tüdöje. Ritmusosan éli az életet tavaszban, nyárban, ősszel, télen. Minden úgy zajlik, ahogy megterveztetett valamikor, az idők hajnalán. Alkalmazkodott a talajhoz, a vízhez, a fényhez. Gyökere mélyen, a humusz rejtekeiben képez érthetetlen, láthatatlanban kapaszkodó, vízereket megtaláló hálózatot. Koronája emelt homlokkal, smaragd szemekkel nézi mosolyogva a mennyországot.
Szeretem a fákat. Mindegyiket külön-külön, és együtt, az erdőben. Tölgy, juhar, bükk, jegenye, nyárfa, nyírfa, fenyőfa. Törzsük olykor durvának tűnik, de ha megsimogatom, zenél: hol puhán, hol érdesen, harcosan, keményen; hullámzik, csipked, kacag. A másik sima, ölelni való. Odabújni, ráfektetni az arcomat, hallani, ahogy az élet halk hangja dalol csendesen. Felemelő érzés. Igen, szeretem a fákat. Mindegyiket.
Gyermekkoromban édesapámmal jártuk az erdőt. Emlékszem az érzésre, ahogyan megérintettem a rezgő nyár finom leveleit: szélhárfa, fényben csilingelő, bizsergető. Az égre meredő öreg tölgyfa hatalmas törzse, csipkézett levelei, a puha-moha réteg, amely mindig Északot jelez.
Szeretem a fákat. Az erdőben, ott, ahol minden az életről szól, nincs színlelés, hazugság, álszentség. Olyan, mintha egy fegyelmezett, csendes hadseregnél tartanék seregszemlét. Értem őket és ők is értenek: velem beszélnek a fák. Időről és rendről, sötétségről és fényről, életről és halálról.
Amikor tehetem, kimegyek az erdőbe, hogy megtaláljam őket, barátaimat és magamat. Feltöltődöm nem csak oxigénnel, hanem élénk színnel, illattal. Minden levegővétel új reményt ad a holnapokhoz, hiszen ők, a fák fogják „előállítani” az éltető elemet unokáinknak is. Ahogy elhagyom a házakat és körülvesznek a fáim, elfelejtem a bánatot, a rosszat. Kissé zavar az itt-ott eldobott műanyagpalack, papír, de sebaj, valamikor összeszedjük – gondolom. Ahogy továbbhaladok furcsa érzés szorongatja mellkasomat. Valami megváltozott: nagy vihar volt, mégis száraz a föld. Még néhány lépés és döbbenten állok, szinte gyökeret eresztek magam is: az egész hegyoldal le van tarolva: hatalmas gyökerek, félbetört százéves, vastag törzsek. Két hete óriási vihar volt, a városban tetőket vitt el, oszlopokat döntött ki, az ökölnyi jégeső megrongálta a cserepeket, autókat. A letarolt erdő mégis más: sok-sok évtizednyi, milliméterenkénti növekedés, a természet türelmes, rendszeres, pontos munkája. Százával, ezrével kicsavart fák, kettétört törzsek. Ilyet soha nem láttam még. Szakad meg a szívem, és folynak a könnyeim, meghalt barátaimat gyászolom.
Szeretem a fákat: élnek és éltetnek, méltósággal, szerényen, csendesen. Mégis, miért történik ez a borzalom? Rossz árnyékba fordul a Föld? Vagy mi, emberek tettük ezt autóinkkal, repülőinkkel, műanyagunkkal, kapzsiságunkkal, mértéktelenségünkkel?
Szupercellák, viharok várhatók, égnek az erdők délen negyven fok feletti a hőmérséklet, pedig nekünk, embereknek is a 40 fokos láz borzasztó. Meddig bírják, meddig bírjuk? És főleg honnan lesz majd levegőnk, ha a fáink lassan meghalnak?…
Szerettem a fákat, de most temetem őket. A lelkembe, ahol a fényben tovább nőnek, mosolyognak. De lehet, hogy az ottani oxigén már nem lesz elegendő az embereknek.
